1Sám 1,9-20

Akármennyit is imádkozunk, még mindig nem használjuk ki az imádságban rejlő erőt. Vajon tényleg azzal a hittel mondjuk el imádságainkat, hogy Isten megadja nekünk, amit kérünk tőle? Meggyőződéssel állítjuk-e a nehéz helyzetben is, hogy Isten jót akar nekünk? Még annál is jobbat, mint amit mi szeretnénk? Vajon nem nézzük-e le azt az embert, aki imádsággal válaszol egy nehéz helyzetre ahelyett, hogy rögtön tevékenykedni és megmenteni kezdene? Mintha az imádság az az eszköz lenne sokszor, amit előveszünk akkor, amikor a cselekvésünk már nem működik. Így az imádságból az utolsó mentsvár lesz, nem pedig az első.

Hanna egyszerre van nagy szégyenben és nagy bánatban. Milyen jó, hogy egy szent helyre zarándokolnak el éppen, hiszen Istent ott sokkal közelebb érezzük magunkhoz.
Olyan őszintén és mély érzésekkel önti ki szívét Istennek, hogy még Isten embere számára is szokatlan ez, s szóvá is teszi, hogy itt talán valamilyen helytelen dolog történik. Pedig éppen egy átélt imát láthatott. Olyat, amilyet neki is mondania kellett volna. Ez az imádság megindította Isten szívét és meghallgatta Hanna kérését.

Sokszor viszont nem teljesül az, amit kérünk, még akkor sem, amikor azt érezzük, hogy nagy hittel kértük. Hogy miért nem, arra ember nem képes válaszolni. Hogy vajon a hittel volt-e probléma, vagy Isten tud valami jobbat számunkra? Nincs mindig válasz. Egy dologra azonban akkor is emlékeznünk kell, ha éppen nem teljesül a kérésünk: Isten jó és jót akar, sőt a legjobbat. S ez minden külső körülménytől független biztos igazság.