1Sám 3,1-10

Éli és Sámuel különleges helyzetben élnek Istennél, hiszen azt mondja az Írás, hogy akkor tájban Isten nem igazán szólt népéhez. Ez akkor fordulhatott elő, amikor a nép letért Isten útjáról és nem hallgatott rá. Isten viszont hűséges. Népe mécsesét nem oltották ki előtte. A visszatérés lehetősége mindig megvolt. Sámuel az Úr házában növekszik, mégsem ismeri Isten hangját. Háromszor is szólítja őt az Úr, de még akkor sem jut eszébe, hogy ahogy eddig sem Éli hívta őt, úgy talán most is valaki más lehet. Az, aki az éj csendjében a bezárt szobában is békességet adóan tud megszólalni. Amint Sámuel elkezd Istenre figyelni, máris világos lesz számára az isteni szó.

A történet rávilágít a mi küszködésünkre Isten szava felismerésében. Vajon az Úr szólt? Vajon a saját gondolataim vagy éppen a gonosz? Mintha folytonos bizonytalanságban lennénk, s ennek megfelelően sokszor nem is merünk cselekedni, mert nem tudjuk, honnét jött a szó. Az emberi szív fogékony az isteni szóra. Szóval vannak jelei annak, hogy ő szólít. A legbiztosabb mégis az, ha sokat hallgatjuk Isten szavát. Az ismerős hangot akkor is fel fogjuk ismerni, ha nagy zűrzavarban szólal meg vagy éppen valamilyen furcsának tűnő dolgot mond. Ha gyakran adom meg a lehetőséget Istennek arra, hogy szóljon hozzám, a hangja elkezd letisztulni, s én egyre jobban hozzá fogok szokni. S talán egyszer majd a sok ezer bennem és körülöttem felhangzó hang között is biztosan fel fogom ismerni az egyetlent, az ő hangját.