1 Sám 17,32-33.37.40-51

A választott nép egy félelmetes ellenséggel áll szembe: a filiszteus hadsereggel. Teljesen megbénítja őket a félelem, senkinek eszébe sem jut kiállni Góliát ellen. Elfelejtenek valamit: azt, hogy ők Isten népe és ő újra és újra győzelmet ígért nekik. A félelmetes ellenséggel szemben azonban Izrael népe nem fordul Isten felé. Teljesen úgy reagál, mintha Isten nem létezne, mintha nem lennének kiválasztottak.

Egyedül Dávid az, aki természetes egyszerűséggel értetlenkedik, hogy miért félnek, amikor Isten az ő oldalukon áll. Mi sem természetesebb, hogy vele együtt kell a harcba indulni, s akkor nem lehet kétséges a győzelem. S bár ő nem katona, csak egy átlagos ifjú, mégis ki mer állni az óriással szemben, mert tudta, hogy annak semmi esélye sincs azzal szemben, aki Istennel az oldalán fog harcolni ellene.

Saul Dávidra akarja adni saját páncélját. Mintha azt akarná, hogy Dávid az ő módján harcoljon. Ez azonban nem működik. Dávidnak megvan a maga saját harci módja, amelyet Isten neki szánt. Győzni csak úgy tud, ha ezen a módon harcol. És győz is. Ahol emberileg nem sok esély volt, ott Isten nem csupán esélyt teremtett, hanem győzelmet adott, s mindezt legfőképpen azért, mert Dávid rá építette egész haditechnikáját, s ezért Isten nem hagyta őt cserben.