Mk 8,11-13

A csodák és jelek kérésének csábítása mindig is ott lesz a hitünkben. Jeleket kérünk Istentől, hogy igazolja magát vagy éppen a mi elgondolásunkat. Jelet kérünk arra vonatkozóan, hogy szeret minket, hogy jó úton járunk vagy hogy döntési helyzetben melyik lehetőséget válasszuk. Akár még azért is kérünk jelet, hogy legalább egyszer láthassunk valami természetfelettit.

A hit azonban nem jelekre épül, hanem az Istenbe vetett bizalomra. Nem feltétele az, hogy Isten a mi elképzelésünk szerint igazolja magát. Ehelyett abban konkretizálódik, hogy függetlenül minden külső és belső megtapasztalástól bízunk benne, s újra és újra odaadjuk magunkat neki. Jézus nem ad jelet a hitetlen nemzedéknek. Ők talán csak azért kértek jelet, hogy lássák Jézust, aki nem teljesíti a kérésüket, hogy ne kelljen hinniük benne. Ők egyáltalán nem voltak nyitottak a hitre, s ezen semmilyen jel nem tudott volna segíteni. Látták Jézus csodáit, amelyeknél nyilvánvalóbb jeleket nem kaphattak volna, de az nem volt nekik elég, nem tartották őket megfelelő jelnek. Akkor milyen más jel lett volna elegendő?

A jelekre koncentrálva könnyen szem elől téveszthetjük azt, aki a jeleket adja. A másodlagos jelentőségű elvonja a figyelmet az elsődlegestől. A Jézusba vetett bizalom azt jelenti, hogy a szavainak hiszünk, nem csupán a tetteinek.