Mt 26,14-25

Az árulást szörnyű bűnnek tartjuk. Becsapni és kiszolgáltatni valakit, aki bízik bennünk, aljas dolog. Ő azt gondolja hogy szeretjük őt, ránk bízza magát, a belső életét, szeret bennünket, mi pedig a háttérben szervezkedünk, hogy hogyan tudjuk bántani őt. Mennyire elítéljük az ilyen embereket: Júdást, Pétert, a tanítványokat, pedig az árulás lehetősége ott van mindannyiunkban.

Gyakorlatilag minden bűn, amit elkövetünk, Jézus elárulása. Keresztáldozata éppen arról szól, hogy megszabadítson bennünket a bűntől és annak következményeitől. Mi pedig mit teszünk? Tovább tesszük a bűnt. Micsoda arcul csapás ez Jézusnak! A bűnt választjuk, nem pedig az ő áldozatát. Ilyen értelemben nem nehéz árulóvá válni. Csakhogy saját árulásainkat nem szörnyű dologként tartjuk számon, hanem kifogásokat sorakoztatunk fel, hogy miért kellett, hogy miért nem számít, hogy miért nem haragszik még az Isten sem miatta. S így mindjárt fel is oldozzuk magunkat. De attól még Krisztust magára hagytuk, s észre sem vesszük, hogy mi is Krisztus nélkül vagyunk.

Péter az árulása után rádöbben, hogy mit tett, és Krisztushoz fordult. Júdás nem. Szóval még az árulásunk sem végleges, onnét is van visszaút. Nem szívesen látjuk magunkat árulóként. Valószínűleg Péter sem volt büszke magára, mégsem titkolja amit tett, mert Jézus irgalmát a saját gyengeségén keresztül úgy tapasztalta meg, mint kevesen. S ezt a megtapasztalást semmiért nem cserélte volna el. Jézus szörnyű tette ellenére is szereti őt.