ApCsel 3,1-10

Péter és János együtt vannak és együtt mennek imádkozni a templomba. Már úgy érzik, hogy Jézus apostolaiként összetartoznak, az életük végérvényesen összefonódott. Osztoznak a közös életben, a szolgálatban és az imádságban. Mindenkinek megvan a maga saját élete is. De az apostoli közösség iránti felelősség mindig él bennük. Most is együtt akarnak imádkozni. Nincs most fontosabb, mint az imádság, semmi tevékenység vagy szolgálat. Most a Jézussal való találkozás ideje van, s ezt együtt akarják megélni, úgy ahogyan akkor, amikor még Jézus velük járt-kelt. A testvéri közösségben erő van. Ráadásul az ilyen közösség még jelenvalóvá is képes tenni Jézust. A vele való találkozás a testvérrel együtt és rajta keresztül is meg tud valósulni.

Amikor a koldussal találkoznak, talán ők az elsők akik megállnak és beszélgetnek vele. Az evangélium erre hívja őket: legyenek Isten szeretetének közvetítői. Ők pedig élik az evangéliumot. Pénzük nincs, s talán idejük sem, mégis megállnak, hogy minden figyelmüket és szeretetüket a bénára összpontosítsák. S van persze Jézusuk a maga természetfeletti erejével. S ha pénzt nem is tudnak adni neki, tudnak Jézust adni. S bátran meg is teszik, mintha a csoda a világ legtermészetesebb dolga lenne számukra. S Jézus megteszi rajtuk keresztül a csodát. Nem csupán a béna miatt, hanem Péter és János miatt is. Apostoli közösségük így az élet forrásává válik valaki számára. A meggyógyult ember pedig közelebb kerülhetett Istenhez, s az apostolok Jézusához.

Hány és hány emberre lesz még hatással hitük és közösségük. Évezredek keresztényeinek hite épül majd rájuk, s táplálkozik azokból a nagy cselekedetekből, amelyeket Jézus nevében vittek végbe. A mi hitünk is az ő hitükre épül. Köszönjük, apostolok!