ApCsel 9,1-20

Saul olyan nagyon szolgálja Istent buzgólkodik érte, hogy észre sem veszi őt. A szolgálata a dühtől lihegés, mások bántalmazása és az erőszak. Így kifejezve abszurdnak tűnik, hogy valaki azt gondolja, hogy ezek kedvesek lehetnek Isten előtt, pedig mégis mennyien vannak. Saul saját módot talált arra, hogyan szolgálja Istent, nem őt kérdezte meg. Amikor mi döntünk és mi válunk mércévé, nagyon könnyen félrecsúszik minden, míg végül Istenhez már semmi köze nem lesz annak, amit teszünk.

Saul vak Istenre, s amikor Jézus megszólítja, ez a vakság nyilvánvalóvá is válik. Saul leesik önteltsége és beképzeltsége lováról. Ott van a földön Jézus előtt, s rá kell döbbennie arra, hogy hiába gondolta, hogy Istent szolgálja, mégsem azt tette. Szüksége van másokra hogy vezessék vakságában is és hitre találásában is. A vakság napjai a hitre találás napjai is, a belső munkáé, amely során Jézus helyére teszi benne mindazt, ami zűrzavar volt. Milyen szép, ahogy elküldi hozzá Ananiást, aki Jézus szavára meg tudja így szólítani a gonosz és bosszútól lihegő Sault: Testvérem! Mindketten engedelmeskednek Jézus szavának és minden megváltozik. Saul új életet kezd, az Egyház pedig egy nagy misszionáriussal gazdagodik. Az egyház látóvá tette Sault, Jézust és Jézus erejét adta neki, befogadta közösségébe, ahol új otthonra találhatott, s új látást nyerhetett el. Ennek lehetősége azóta is ott áll minden egyes ember előtt. Jézus mindannyiunkat ott vár a saját damaszkuszi utunkon.