Erőteljesen kísérti ma a gondolat az embert, hogy élete középpontjába saját magát helyezze. Ez még logikusnak is tűnik, hiszen ki másról szóljon az életem, ha nem saját magamról. S nagyon helyesen tudjuk is azt, hogy mindenekelőtt a saját üdvösségemért vagyok felelős. Nem tehetem kockára saját örök életemet másokért, mert nem szabad jó célokat helytelen eszközökkel elérni.

Ugyanakkor építjük a saját boldogságunkat. Mindenféle hangzatos szlogennek megfelelően próbálunk élni. Meg akarjuk valósítani önmagunkat, mindent meg akarunk engedni magunknak, mert megérdemeljük. S minél inkább kényeztetjük magunkat, annál boldogtalanabbak leszünk. S ez nem is csoda, hiszen az evangéliumból tudjuk, hogy az ember Teremtője nem úgy találta ki az embert, hogy annak élete csupán saját maga körül forogjon. Ha nincs a szívében hely Istennek és a másik embernek, akkor az üresen tátongó űr folytonosan ott lesz benne, s ordítva várja, hogy betöltsék. Az ember ugyanis nem önző életre lett teremtve, hanem önzetlenre, arra hogy másokkal együtt találja meg a boldogságot, s szolgálhassa Istent. Minden Istennek adott idő és energia visszafordul a mi javunkra, s amit másoknak önzetlenül adunk azt Istennek adjuk.

Soha nem volt még olyan könnyű kapcsolatba lépni emberekkel mint manapság. A digitális tér megnyitotta az egész világot. De talán mégsem volt soha olyan sok magányos és depressziós ember mint manapság. Ha nincs szolgálat és önfeláldozás, akkor Krisztus példája nem lesz jelen az életünkben, s csak kívülről szemléljük Jézus példáját. A terméshez az elvetett magnak el kell halnia, s önámítás azt gondolni, hogy ha őrizgetem a hitem magját, s nem vetem el, majd termést fog hozni. Segíts, Uram, hogy bátran merjek másokat szolgálni, saját igényeimet háttérbe szorítani, hogy így nyerjelek meg téged, magamat elfelejtve!