Mk 10,32-45

Jézus nagy részletességgel jövendöli meg szenvedését. Pontosan tudja mi vár rá, s bár jól esne neki, még csak a legkisebb jelét sem kapja az együttérzésnek. Ott áll tanítványai körében és mégis magára marad. Vajon miért nem hallják meg a tanítványok amit mond? Talán nem tudják elképzelni hogy a Messiással ilyen történhet, s inkább ezért csak átvitt értelemben magyarázták Jézus tanítását? Vagy meg sem hallották, mert magukban már a helyeket osztogatták Isten országában? Vagy értették amit Jézus mond, de egyszerűen nem tudták, hogy mit tegyenek? Zavartak voltak, s inkább ezért nem csináltak semmit?

Mégis óriási a kontraszt a szenvedés megjövendölése, valamint Jakab és János kérése között. Éppen ők mutatják, hogy a tanítványok valójában nem értették meg azt, amit Jézus mondott szenvedéséről. De talán a többit sem. Szégyenérzet nélkül mennek oda Jézushoz, ami egyrészt mutatja, hogy mennyire bíznak benne, s mennyire nem félnek kérni tőle. Másrészt azonban, ami bizalomnak és bátorságnak tűnik, lehet egyszerűen az önzés jele. Ők most nem másnak kérnek. Nem teszik hozzá, hogy „ha Isten akarja”, egyszerűen szeretnének előnyhöz jutni anélkül, hogy azt kiérdemelték volna, egyedül csak a ravaszságuk miatt.

Jézus lelkébe is bepillantást enged, ami ezután történik. Elengedi a szenvedése megjövendölésének példáját, háttérbe húzódik énje, nem magával foglalkozik, hanem tanítványaival. Alakítja és formálja őket. Valóban mindent, ami az övé volt, odaadott értünk.