Mk 12,38-44

Jézus figyeli a templom perselyébe pénzt dobó embereket. Egy átlagos embernél ez kíváncsiság és indiszkréció lenne. Isten fiánál azonban nem, hiszen a Teremtő figyeli alkotásait, akikről pontosan tudja, hogy mennyit adnak vissza neki abból, amit tőle kaptak. Látja a szándékot is és azt a lelkületet is, amellyel a felajánlást teszik. A történet messze nem csupán az anyagi javakról szól; arról, hogy mennyit adunk vissza Istennek abból, amit kaptunk. Hanem arról, hogy magunkat milyen mértékben vagyunk hajlandók odaadni Jézusnak. Csak bizonyos területeit az életemnek? Csak egy részét? Odaadok valamit, hogy elégedett legyen, én pedig elmondhassam, hogy én megtettem? Vagy mindjárt meg is adom magamnak a feloldozást, hogy az én helyzetemben még Isten sem várja el tőlem, hogy annyit adjak neki magamból, mint mások? Vagy egyszerűen túl irigy és kapzsi vagyok, s inkább saját magamnak és az élvezeteknek tartom meg magamat?

Hogyan alakulhatna át az életem, s hogyan lehetnék Jézus csodáinak részese, ha csak a maradékot juttatom életemből Jézusnak? Hogyan remélhetnék tőle bőséges jutalmat, ha én csak éppen hogy adom oda neki magamat, azt, ami az enyém s aki én vagyok? Minimális befektetéssel szeretnénk maximális hozamot, s azt gondoljuk, hogyha ezt nem kapjuk meg, majd hivatkozunk arra, hogy micsoda szerető Isten az ilyen. De Istennél ez a fajta zsaroló játék nem működik. Az evangélium nem lehet más, mint az egész embert megragadó és átalakító valóság. Ajándék, amelyhez Isten ígéreteket köt. Istent nem lehet becsapni. Ő pontosan látja, hogy mennyit és milyen szándékkal adunk. Nem pénzt elsősorban, hanem magunkat, s egész valónkat szeretné, hogy egészen tudjon üdvözíteni teljes valónkat.