Mit 15,10-14

Milyen sok hagyomány létezik, ami törvénnyé vált, amelyek jámbor emberi szokásnak indultak, de aztán emberi behatás törvényt csinált belőlük! Így az, ami a lelki élet segítőjének és támogatójának indult, teherré vált. Teherré, mivel nem Isten helyezte az emberek vállára, s nem ő akarta, hogy hordozzuk azokat.

Leginkább talán akkor fordul ez elő, amikor felületes az Istennel való kapcsolat vagy akár nem is létezik. Ilyenkor ugyanis az ember nem keresi Isten akaratát, s nem kérdezi meg tőle, hogy amit elgondolt, amit a szívében érez, ahhoz ő mit szól. Sokkal inkább meggyőzi magát, hogy Isten akaratát teszi, aztán ráerőlteti másokra, amit kitalált, s erőteljesen számon is kéri annak meg nem tartását. Ez is mutatja, hogy a magáért harcol, nem pedig Istenért.

Nagyon könnyen előfordul ez, amikor saját lelkiségünket akarjuk abszolutizálni. Mindenkinek úgy kellene imádkoznia, mint nekünk. Azt kellene imádkoznia, amit mi. És nem is értjük, hogy ami nekünk annyira fontos, az hogyan lehet más számára másodlagos. Aztán következik az ítélkezés. Ezek biztos jelei annak, hogy az illető nem érti azt, hogy Isten mit szeretne, s a saját akaratát gondolja Isten akaratának.

Olykor teljesen jó szándékkal is belecsúszhatunk ebbe. Azokat az ajándékokat, amelyeket mi kaptunk, szeretnénk, hogy más is megkapjon. Pedig valószínűleg az ő útja más, mint a miénk. Megint csak oda lyukadhatunk ki, hogy ha Istennel élő a kapcsolatunk, akkor ő tudja majd elmondani, hogy mi az, ami tőle származik és mi az ami nem?