Mt 16,21-27

Jézus tanítása a kereszt felvételéről és hordozásáról mintha megerősítené azt a közkeletű elképzelést, hogy kereszténynek lenni a szenvedés akarását és szeretetét jelenti. Mintha a keresztény ember azon elv szerint élne, hogy minél rosszabb annál jobb. Mintha valami beteges ragaszkodás fűzné őt a szenvedéshez. Pedig ez természetesen nem így van. Természetünknél fogva ösztönösen kerüljük a szenvedést. Amikor Jézus a saját keresztünk felvételére hív minket, akkor valami másra gondol.

Mindannyiunk életében vannak olyan keresztek, vagyis helyzetek vagy feladatok, amelyek kisebb-nagyobb mértékben terhesek vagy fájdalmasak. Ezekhez lehet a hozzáállásom a lázadás, a tiltakozás, a felháborodás vagy akár az Istentől való eltávolodás. Előhozhat belőlem mindent, csak hogy a tehertételt elkerüljem. De mondhatom azt is: ezt a helyzetet nem tudom elkerülni, ez a helyzet fájdalmas és nem akarom, hogy legyen. De mivel elkerülni nem tudom, úgy igyekszem megélni, hogy abból Jézus tanítása szerint erényt tudja kovácsolni. Nem Istent vádolom, hogy milyen nehéz terhet helyez rám, hanem én veszem fel azt a keresztet, s kérem Istent, hogy segítsen azt hordozni, s annak legalább valami kevés értelmet adni. Jézus is ezt tette a Getszemáni kertben. A szenvedés így ugyanúgy megmarad, de én megváltoztam, mert megengedem Istennek, hogy azt is megtehesse az életemben, amit nem értek. Ez pedig a hit és a bizalom jele.

Isten nem akarja, hogy szenvedjünk, mégis megengedi, mert ő látja annak azt a célját, amit mi nem. Kérjünk erőt tőle, hogy legyen bátorságunk a keresztünket felvenni, s erőnk azt hordozni.