Bölcs 3,1-9; Mt 10,28-33

Jézus minden követőjének tanúvá kell válnia, sőt néhányuknak vértanúvá. Az évszázadok során számtalan szubjektív véleményt megfogalmaztak a hívők, hogyan is kell tanúvá válni. Ezek között egyszerre találjuk meg a radikális elvárásokat, és a megengedő laza elképzeléseket. S mindkettő követői a maguk útját szeretnék hiteles és igaz útnak láttatni. Olykor az embernek az az érzése, hogy Jézust kihagyják elveik kialakításából, s úgy tekintenek az Egyházra és a hitre, mint természetes és nem természetfeletti intézményre.

Pedig az Egyház Jézusé és minden körülmények között ő benne a mérce. Ha Jézus akaratát kihagyjuk a számításból, az már nem egyház és nem kereszténység. Ha pedig nincs élő kapcsolat Jézussal, akkor nagyon is könnyű kihagyni őt a számításból. De kinek nincs élő kapcsolata Jézussal, vajon meghatározhatja-e a hit és a kereszténység útját? Ha pusztán emberi érdekek vezetnek bennünket, nem vagyunk tanúk.

A tanú Jézusról tanúskodik, nem magáról, nem egy ideológiáról. A hitünk szépsége éppen abban rejlik, hogy nem elvont eszmék gyűjteménye, hanem személyes kapcsolat Jézussal. Kérdés vagy nehézség esetén meg kell őt kérdezni, s ő maga tudja eldönteni, hogy mi hogyan lehetünk az ő hiteles tanúivá. Ez kell, hogy legyen minden kérdés vagy döntés esetén az első lépés. Ő pedig ígérete szerint el fog vezetni bennünket annak felismerésére, hogy mi az ő döntése abban a kérdésben.