Lk 17,11-19

Ma már nem a lepra az, ami távol tart minket az emberek közösségétől, hanem a lelki lepra, amely magányossá tesz: éveken keresztül hurcolt megbántottság, irigység, gőg, szeretetlen szavak, elutasított szeretet. Olyan sok minden hagy külső nyomot is az életünkön és a viselkedésünkön! Ezek következtében elzárjuk magunkat másoktól, külön utakon járunk, már nem bízunk a többi emberben, hiszen úgyis csak megbántanak. De a lelki lepránk alkalmatlanná is tesz arra, hogy kapcsolatba lépjünk másokkal, falként áll közöttünk,hogy nem azok az emberek vagyunk, akiknek lennünk kellene. Aki a leprájával bekerül a tömegbe, az nem tesz mást, csak fertőz.

Még Jézust is csak távolról merjük megszólítani, hiszen nem is vagyunk biztosak abban, hogy közel merészkedhetünk hozzá, s csak bizonytalanul kérjük tőle, hogy tegye rendbe azt, amire mi képtelenek vagyunk. „Aki hozzám jön, nem utasítom el” – mondja Jézus. Aki tőle kér segítséget, aki benne bízik ügyében, az egészen biztosan nem lesz meghallgatatlan. Hogy mikor, hol és hogyan hallgat meg minket, az viszont már rajta múlik.

A leprások sem gyógyultak meg azonnal. Jézus úgy küldi el őket, hogy még betegek voltak. A csodára várniuk kellett. De az biztosan megérkezett. S akkor marad még egy momentum: fel- és elismerni Isten nagyságát és hatalmát, aki számára nincs elég súlyos baj vagy lepra, amit nem tudna vagy ne akarna meggyógyítani. Csak hogy lássuk, hogy érez irántunk.