1Tim 4,12-16; Lk 7,36-50

A keresztény ember mindig tanít, mindig prédikál. Ha nem szavakkal, akkor a tetteivel, egész életével. Ez pedig hatalmas felelősség. Hiszen viselkedésünk és példánk által fognak mások véleményt alkotni Krisztusról és Egyházáról. Soha nem lenne szabad annak megtörténnie, hogy valaki miattunk távolodik el Jézustól.

A hitelesen és Jézussal mély kapcsolatban élő ember hite azonban vonzó lesz. Ahogyan a fény ellenállhatatlanul vonzza az éjszakai rovarokat, úgy Jézus jelenléte is, ha megsejtjük azt, akár a másik emberben is. Így a mi életünk is vagy vonzza az embereket Jézus felé vagy pedig taszítja őket.

Kétségkívül nincs minden kérdésre válaszunk, nem tudunk mindent. Talán nem tudunk frappánsan megfelelni minden kérdésre, amit feltesznek nekünk. Talán gyengének és esetlennek érezzük szavainkat, amikor Jézusról vagy hitünkről beszélünk. Talán úgy érezzük, hogy semmi jogunk sincs szent életre hívni másokat, mert mi sem vagyunk képesek arra, hogy szentté váljunk. A mai világ azonban nem is a szavakra figyel, hanem a tanúkra. Ha hitelesek vagyunk életünkben, a szavaink is hitelesen fognak csengeni. Egy különleges érzékkel pedig ezt az emberek meg fogják érezni. Hacsak nem a rosszindulat vezérli őket, érteni fogják, hogy mi ugyanúgy úton vagyunk, mint ők, s hogy nem abban különbözünk tőlük, hogy tökéletesebbek vagyunk, hanem hogy egyre szentebbé szeretnénk válni.