Lk 18,9-14

A farizeus és a vámos példabeszéde nem imádkozási technikát tár elénk, hanem egy olyan hozzáállást, ami az imádságnak előfeltétele: azt, hogy milyen az ember szíve. A farizeus gyakorlatilag nem is imádkozik, gőgösen előre vonul a templomban, kihúzva magát megáll Isten előtt, mintha egyenrangú félként tárgyalna Istennel. Hosszasan felsorolja érdemeit, dicséri saját magát. Nem is Istennel kommunikál, hanem saját magával. A vámost sem Isten szemével látja, hanem a saját nagyságán keresztül látja őt nagyon kicsinek és nagyon bűnösnek. A körülvevő világban saját maga számára viszonyítási ponttá válik saját személye. Egy ilyen ember gőgös világában Istennek nincs helye.

A vámos megáll hátul. Érzi, hogy méltatlan arra, hogy Isten közelébe férkőzzön. Leborul és a szemét sem meri felemelni. Így tesz az az ember, aki tökéletesen látja méltatlanságát Isten szentségével szemben. Csak egyetlen mondatot mer kimondani, a legfontosabbat: irgalmat, bocsánatot kér Istentől. Nem akarja igazolni magát vagy kifogásokat keresni. Ez az ember jól ismeri saját magát és jól ismeri Istent. A példabeszéd szépen megtanítja, hogy Isten szívét az alázatos imádság lágyítja meg és süketté válik a nagyképű, öntelt szónoklatokra. Az imádság szövegénél sokkal fontosabb az a lelkület, amelyből az imádság fakad. S az minél jobban hasonlít Isten Lelkéhez, annál biztosabbak lehetünk abban, hogy imádságunk kedves Isten előtt és minket is megajándékoz a megigazulással.