Ma a kétórás autóútra lévő Ifite-Ogwari faluba mentünk. (Falu=800 ezer lakos) Itt két iskola is van, amelyekben afrékás diákok tanulnak. Az út a szokásos hepe-hupa, katonai megállók, százezer fok, de amikor megérkeztünk, hát az valami csoda volt. Már a kaputól táncolva kísérték az autót a gyerekek, amikor meg kiszálltunk, akkor aztán igazán beindult a tánc és a zene. Mivel fehér atyát még ők sem láttak, mindenki meg akart érinteni, amit az első alkalommal viselt méretre készült fehér reverendám bánt a legjobban, úgyhogy egy nap után már mosásban van. De ez a legkevesebb.

A tiszteletükre összegyűltek a falu vénei, vagyis a 90 év felettiek. Ez hatalmas megtiszteltetés, most fordult elő először, hogy fehér emberek miatt gyűltek össze. Bár valószínűleg sokan nem járnak errefelé. Sok-sok köszöntő beszédet hallgattunk, aztán mi is mondtunk párat. Az itteni emberek nagyon szegények, de annyi ajándékkal halmoztak el, hogy szinte fájt. Legfőképp terményeket adtak: jamgyökeret, banánt, plantine-t (az nem tudom, mi magyarul), meg színes ruhaszövetet.

Aztán jött az elmaradhatatlan találkozás az ösztöndíjasokkal, s végre egy kis játék és bolondozás. Természetesen a tánc most sem maradhatott el, s persze megint csatlakoznunk kellett.

Megrendítő, hogy milyen szegénységben élnek az emberek. Saját szemmel látva teljesen más, mint képeken vagy videókon. Ennek ellenére úgy fogadnak bennünket, mint Isten küldötteit és a szívüket-lelküket kiteszik értünk. És minden második mondatukban elhangzik Isten áldása. Az elmúlt egy hét még csak arra volt elegendő, hogy elkezdjen dolgozni bennem, de hogy ennek mi lesz a gyümölcse, még nem tudom.