ApCsel 6,8-10; 7,54-59

A karácsonyi idill már rögtön karácsony másnapján eloszlik, amikor szembe jön velünk az Úr követőinek evilági sorsa: a meg nem értés, üldöztetés és vértanúhalál. Ilyen vagy olyan módon, de minden hívő számára elérkezik az idő, amikor hitvallást kell tennie. Amikor már nem elegendő a templomban vagy az odahaza csendben megélt hit, hanem amikor ki kell vele állni mások elé. Amikor kiderül mindaz, ami a szívünkben van, még akkor is, ha ezért gúnyolódás vagy bántás ér minket. Ha az evangélium nem életet átalakító és misszióra hívó erő bennünk, akkor még nem értettük meg teljesen.

Amikor Istvánt elfogják és számon kérik Jézusba vetett hitéről, ő kemény szavakkal válaszol, ráirányítja a figyelmet vádlói gondolkodásának logikátlanságára, sőt arra, hogy az még a szent iratoknak sem felel meg. Van ideje a kemény beszédnek, mert az evangéliumot nem lehet félremagyarázni vagy kiforgatni. A rosszindulatú vádaskodást István helyre akarja tenni. Aztán amikor megragadják és elvonszolják, akkor István szelídsége kerül a középpontba. Már nem vitatkozik vagy ellenkezik, mert felismeri hogy sorsa eldőlt és élete most már végérvényesen Isten kezében van. Még akkor is megvallja, amit lát, Jézust az Isten jobbján. Kimondja azt, amiért egész életét odaadta. Majd imádkozik: először magáért, majd gyilkosaiért. Így pontosan olyanná válik, mint Jézus. S így már készen áll arra, hogy belépjen a mennyei dicsőségbe.