Jn 1,43-51

Amikor Jézus kiválasztja Natanaelt, olyan hétköznapinak tűnik minden. Egy rabbi beszélget egy hívő zsidó emberrel, s meghívja a követői közé. A sorok között már ott van Jézus kinyilatkoztatása saját magáról, ami Natanaelnek annyira valószínűtlennek hangzik, hogy talán azt gondolja, félreértett valamit. Meg hát Jézus názáreti, ahonnét ugye nem jöhet semmi jó. Natanael inkább azt igyekszik bizonygatni, hogy miért kellene neki nemet mondania, amikor Jézus egy olyan kinyilatkoztatást ad neki, ami rá vonatkozik, s amit ezért nem tud félvállról venni vagy figyelmen kívül hagyni, mert Jézus valami olyat tud, amit csak Isten tudhat. Ezzel viszont már nem tud vitába szállni.

Hogy pontosan mi történt a fügefa alatt, azt senki sem tudja, csak Natanael. Éppen ezért hatott rá olyan erővel, amit Jézus mondott. Talán éppen imádkozott, s egy szép istenélményben volt része. Most rádöbbent arra, hogy Isten valóban ott volt akkor, még ha az imáit a maguk szokásos módján is végezte, teljesen úgy mint máskor. Isten számára – s mint később kiderül Natanael számára is – az egy különleges alkalom egy kegyelmi pillanat volt, amelynek jelentősége akkor ott még nem is látszott. Ugyanígy mi sem tudhatjuk, hogy imádságaink közül éppen melyek lesznek azok, amelyek a rendkívüli találkozás és saját elhívásunk eszközeivé válhatnak.