2 Sám 12,1-7.10-17

Dávid egészen addig nem jön rá arra, hogy milyen szörnyű dolgot követett el, amíg Nátán próféta rá nem mutat erre. Amíg Nátán a szegény ember bárányáról beszél, Dávid nem ismer saját magára. A bűn elvakítottá és érzéketlenné tesz a magunk vétke iránt. Dávid viszont nagyon felháborodik egy idegen ember vélt vétkén, aki elveszi a szegény ember bárányát. Számára az súlyosabb vétek, mint amit ő követett el, mert a saját bűne irányában vak a szeme. Nem törődik a saját gonoszságával, csak máséval. Még jó, hogy ott van Nátán próféta, aki mer vele őszintén beszélni. Őt Isten küldte Dávidhoz.

Ha Nátán nem vállalta volna a megbízatást, nem lett volna senki, aki meg merte volna mondani Dávidnak az igazságot, s akkor nem lett volna neki lehetősége a megtérésre. Nátán vállalta ezt a feladatot, mert tudta, hogy Isten és az ő törvénye mellett kiállni azt hozhatja magával, hogy súlyos és népszerűtlen dolgokat kell kimondania, amelyek miatt bántás érheti őt, vagy akár az élete is veszélybe kerülhet.

Dávid azonban Isten közelében élő ember, akinek bűne nem szíve gonoszságából fakad, hanem gyengeségből. Ezért komolyan veszi Nátán szavát, s rádöbben arra, hogy mit tett. Ezután már nem magyarázkodik, nem akarja igazolni magát, hanem őszinte bűnbánatot tart és visszatér Istenhez. Bűnbánatából fakad az 50. zsoltár, amely ki tudja, hány embernek segített már a bűn útjáról újra Isten felé fordulni. Dávid felelősnek érzi magát, hogy gyermeke az ő bűne miatt szenved és hal meg. Megpróbál mindent, ami lehetséges, de az elkövetett bűn következményét nem lehet feltartóztatni. Mégsem a legnagyobb bűnösként és gyilkosként emlékezünk Dávidra, hanem mint az Isten által kiválasztott emberre, akinek öröksége fennmaradt. Erre képes a bűnbánat ereje.