Szóval még néhány dolog az érkezésről: A határellenőrzés szigorúnak ígérkezett. A vízumom is szinte csak az utolsó pillanatban lett meg, mert kizárólag nem működő elektronikus rendszereken keresztül lehetett mindent intézi, s hát abba jó párszor beletört a bicskánk. Azért összeszedtünk minden dokumentumot. A megérkezéskor a kicsi enugui repülőtéren 4-5 méterenként kellett megállni mindenféle hivatalnoknál. Az egyik az oltásokat ellenőrizte, a másik a vízumot a harmadik az útlevelet, a negyedik a bőröndöket, az ötödik hogy a saját bőröndödet vitted el. Meg voltak olyanok is, akikről nem is tudtam kideríteni, hogy mit ellenőriztek. A vízumosakat félreállították a sorból, hogy ellenőrizzék a digitális vízum érvényességét, majd kétszer meg kellett adni ugyanazokat az adatokat, amelyeket a vízum igénylésekor és a belépési engedély igénylésekor már kétszer megadtam. Egy óra alatt meg is volt minden, úgyhogy mehettünk is.

Az Onitsha-ba vezető két órás autóút nem fog a legszebb emlékeim között megmaradni. Gyorsforgalmi útnak hívják, de van, hogy elfogy az aszfalt és földút lesz belőle, hatalmas kráterekkel. Útközben rengeteg az ellenőrző pont, ahol rendőrök vagy mindenféle önkéntes rendőrök megállítják a forgalmat és ellenőrzik az utazókat. Legtöbbjük fegyverrel a vállán. Mivel Basil atya volt a sofőrünk, reverendája sokat segített, úgyhogy minket nem is ellenőriztek. A közlekedésre sok mindent lehet mondani, de hogy szabályok nem léteznek, az biztos. Mindenki ott megy, ahol tud, olykor még szembe is a forgalommal. Így persze elkerülhetetlenek a hirtelen manőverek. Ehhez persze az én gyomrom nem volt hozzászokva, úgyhogy pár nem tervezett megállót be kellett iktatnunk, amíg visszaparancsoltam a helyére.

Ennek ellenére a látvány pontosan olyan, mint amilyennek Európából gondoljuk. Sok a szegény ember, akik úgy próbálnak megélni, ahogy tudnak. Mindenféléket árulnak az utak mentén, egy-egy ellenrőzőponton megrohanják az autókat. Féjdalmas látni ezt a szegénységet. Ennek ellenére a legtöbben mosolyognak.

Miután megérkeztünk a szállásunkra, a Borromeo kórházba, csak fél óránk maradt rendbe szedni magunkat, mert mentünk a Mindszenty imacsoport imaórájára. Olyan kedvesen, szeretettel és ajaándékokkal fogadtak, hogy tényleg megható volt. Olyan gyümölcsöket kaptunk, amiket nem is láttam még. Ezeket még pontosan ki kell derítenem, hogy micsodák. Kellett egy rögtönzött kis beszédet is tartanom, amit nagy érzelmi megnyilvánulásokkal kísértek. Nagyon aranyosak voltak. Utána még egy kicsit a ministránsokkal beszélgettem, s meg kellett állapítanom, hogy semmivel sem kisebb huncutok, mint a mieink odahaza.

Aztán már csak a tiszteletünkre rendezett vacsora volt hátra, ami után végre újra ágyban lehetett aludni. Szóval, itt vagyunk, s kezdődik a program…