Istent nem azért szeretjük, amit tesz, hanem azért aki. Ha bennünket csak azért szeretne valaki, amit érte teszünk, lehet, hogy nem lennének nagyon sokan, akik mindig szeretnek bennünket. A szeretet lényegéhez tartozik, hogy nem kiérdemelni lehet, hanem ajándékba kapni. Bár sokszor hivatkozunk Isten jóságára, szeretetére és irgalmára, hogy valamit elnyerjünk tőle, újra és újra emlékeztetnünk kell magunkat, hogy nem használni, s főleg nem kihasználni szeretnénk őt. Nem azért szeretjük amit ad, hanem anélkül is. Így tudjuk majd közösen átvészelni azokat a helyzeteket, amikor Isten máshogy látja a dolgokat mint mi.

Hogy az ilyen szeretethez fel tudjunk nőni, meg kell ismernünk Istent és fel kell ismernünk, hogy ő valóban szeretetreméltó. S ahogyan egymást úgy ismerjük meg, ha időt töltünk egymással, közösen élünk meg dolgokat, ez az Istenre is igaz. Soha nem fogom felismerni azt, hogy milyen ő valójában, ha nem szánok időt arra, hogy megismerjem. Soha nem fogok tudni ráhangolódni az ő gondolkodásmódjára, ha soha meg sem próbálom azt.

A kinyilatkoztatásban Isten teljesen feltárta magát. Nincsenek előttünk titkai arról hogy ő milyen., Legfeljebb azt nem értjük, amit emberi értelmünk képtelen lenne befogadni. A kinyilatkoztatás így Isten végtelen bizalmának is a jele. Erre a megelőlegezett bizalomra mi sohasem fogunk méltóvá válni, legfeljebb a magunk egyszerű módján megpróbálhatjuk viszonozni. Így mivel ő is szeret, s mi is igyekszünk szeretni őt, egy csodálatosan szép kapcsolat alakul majd ki közöttünk. Talán valami hasonló ahhoz, amit Isten eleve elképzelt minden egyes emberrel.