Lk 9,22-25

Milyen fájdalmas lehetett Jézusnak előre tudni a saját halálát. Emberi számítás szerint valahol az élete felénél lehetett, de ő tudta, hogy a halála nincs már messze, ráadásul hogy az a halál szörnyű és erőszakos lesz. Ez bizonyára rémülettel töltötte el, úgy mint az Olajfák hegyén az utolsó este. Félelmében azonban mégis ott van a hite és a mennyei Atyába vetett bizalma. Tudta, hogy az Atya nem fogja elhagyni, hiszen az ő akaratát cselekszi, s ez mindennél fontosabb volt számára.

Jézus életében is azt látjuk, hogy nincsen szeretet szenvedés nélkül. Aki szeret, az oly nagyon vágyik a másik boldogságára, hogy belefájdul a szíve. Még a saját javánál is előbbre valónak tartja a másikét. A másik ember fájdalma az ő fájdalmává válik, s ez az óriási szeretet ölt testet Jézus fájdalmában.

Ezt követően viszont Jézus a tanítványai kereszthordozásáról kezd el beszélni. Nekik is lesznek fájdalmaik, ők is fognak szenvedni, testben is és lélekben is. Nekik is hordozniuk kell majd a saját keresztjüket, testben is és lélekben is. A tanítvány nem különbözhet a mesterétől, a keresztény ember sem Jézustól.

De ahogyan a Mennyei Atya nem hagyta magára Jézust, úgy ő sem fog magunkra hagyni bennünket a saját szenvedésünk idején. Jézus tanítványai eggyé válnak az egyházzal e szenvedésükben és eggyé válnak a Mesterrel is, hiszen az ő példáját követik és az ő sorsában osztoznak. Szenvedésük így a Jézussal való találkozás és egyesülés útjává fog válni.