Róm 4,20-25

Ábrahámot ősatyának nevezzük a hitben. Ezt a megtisztelő címet azért kapta, mert vele indul el a hit története. Ő lesz az, akihez szól Isten, s aki engedelmeskedik neki, bármi történjen. A bűnbeesést követően megromlik a teremtés, Isten és az ember közötti kapcsolat már nem olyan közvetlen. Nehezen veszik őt észre, nehezen hallják meg a hangját. A hit silánnyá válik, mert a kapcsolat nem élő. Az emberekben elhalványult az Istennel való közvetlen kapcsolat emléke.

S ez Istennek is fájt, ő is szeretett volna együtt lenni az emberekkel, beszélni velük, része lenni az életüknek. Ábrámot választja ki, hogy vele induljon el egy olyan történet, amely szorosan összefonja Isten és az emberek életét. Egy olyan kapcsolatot hoz létre, amely a mély egységre épül. Ábrahám meghallotta Isten szavát. Már ez is különleges, hiszen Isten addig sem volt néma, de nem talált olyan halló fülre, mint Ábrámé. Amikor Isten új helyre hívja őt, nem hezitál, hanem elindul még akkor is, ha nem tudja, mi vár rá. Bízik Istenében és engedelmeskedik. Az ő hite lesz a minta az utána következőknek, hogy Isten akaratának megtétele nem csak akkor lehetséges, ha értjük azt vagy egyetértünk vele. Ábrahám igenje tette lehetővé, hogy sok nemzedéken keresztül a hívők megtalálhassák Istent, mély egységben kapcsolódjanak hozzá és új életet kezdhessenek, amelyben Isten a viszonyítási pont, aki önmagát adja nekik örök ajándékul.