Lk 24,35-48

Mit érezhettek az apostolok, amikor először találkoztak a feltámadt Megváltóval? Sok minden kavaroghatott bennük. Először is öröm, s talán ez volt a legfontosabb. Hiszen barátjuk és Mesterük, akit megkínoztak és megöltek, újra él. Ráadásul most már láthatóan is megdicsőült módon él, nem úgy mint ők, hanem valahogy máshogy. Máshogy is néz ki, máshogy jelenik meg, de közben mégis ő az. Az apostolok szeretete nem szűnt meg Jézus iránt, így a találkozás visszahozta a közösen megélt három év emlékét: mindazokat a pillanatokat, amelyeket közösségként élhettek meg, s amelyek oly nagyon meghatározták és megváltoztatták mindannyiuk életét.

De az öröm mellett volt bennük hitetlenség is. Jézus ezt néhányszor a szemükre is veti. Pedig egészen addig soha senki nem hallott olyanról, hogy valaki feltámadt volna a halálból egy teljesen újfajta életre. Annyira valószínűtlennek tűnt az egész. Talán még az is eszükbe jutott, hogy a képzeletük játszik velük, hogy az a Jézus, akit annyira szerettek, csak az emlékeikben él tovább. S akit látnak nem más, mint ezeknek a vágyaknak valamiféle kivetülése. Lehet, hogy nem is annyira hitetlenek voltak, inkább saját magukban nem bíztak, nem akarták becsapni saját magukat.

A harmadik dolog, ami bennük lehetett, az a szégyen, hiszen mégiscsak elfutottak, elmenekültek és magára hagyták Jézust. Senki nem volt mellette a szenvedés nehéz óráiban, bár legalább a kereszthez elkísérték néhányan. De a kiválasztottak közül csak egyetlen egy volt ott. Most beléjük hasít, amit tettek, hogy annak ellenére, hogy Jézus többször beszélt arról, hogy szenvednie kell, mégsem értették meg, hogy ez az isteni terv része. Most szembesülnek azzal, hogy értetlenek és gyávák voltak, rossz tanítványok és rossz barátok. S milyen nehéz lehetett ennek tudatában szembenézni Jézussal. Pedig nem is ő vádolta őket, hanem saját lelkiismeretük, hiszen csalódást okoztak Jézusnak is és saját maguknak is. Szóval ennyi minden kavaroghatott bennük, s Jézus ezt az összevisszaságot kezdi most rendbe tenni bennük.