A római egyház első vértanúi csupán néhány évtizeddel Jézus után adják az életüket. Az Egyház már növekedésnek indult, de még mindig mindenhol kisebbségben él. Nem hatalomra és befolyásra törekszik, hanem az evangélium útjára hívja meg az embereket. Egy olyan tiszta, erkölcsös és szolgálatra szentelt életre, amely ingerültté és ellenségessé tetté azokat, akik nem tudtak vagy nem akartak szakítani addigi életükkel. A bűnös ember mindenben ítélkezést lát. Így a keresztények hiába nem viselkedtek ellenségesen velük, a tiszta életüket úgy értékelték, mint saját életvitelük kritikáját, amely aztán elviselhetetlen erővel szorongatta őket. Arra viszont már nem jöttek rá, hogy nem a keresztények vádolják őket, hanem saját lelkiismeretük.

Hogy elvegyék a kedvüket az ítélkezéstől és a felsőbbrendűségtől – valószínűleg már ekkor is ezzel vádolták meg őket – olyan büntetést találtak ki nekik, amelyet még a legnagyobb gonosztevő esetében is kegyetlennek tartanánk. A cirkuszi kínzások különböző fajtáit olyan embereken alkalmazták, akik semmi rosszat nem tettek, sőt jót tettek. De a világ szerint élők lelkiismerete nem bírta elviselni azt a terhet, amelyet ezek az emberek rájuk tettek a hiteles és tiszta életre való meghívásokkal. Férfiak és nők, idősek és fiatalok, édesanyák és gyerekek ezrei választották Krisztust, nem pedig a földi életet. Valószínűleg ők sem voltak tökéletes emberek, s még bűneik is voltak, de törekedtek arra, hogy az evangélium szerint éljenek, s ezért az utolsó pillanatban is tudtak annyira közel lenni Jézushoz, hogy meg tudta adni nekik a végső állhatatosság kegyelmét.

A mai napon nem feledkezhetünk meg azokról, akiket mind a mai napig üldöznek Jézusba vetett hitük miatt és hasonló kegyetlenkedéseknek vetnek alá. Az Egyház sorsa minden időben az üldöztetés. De erős meggyőződéssel kell állítanunk: az igazság nem a többségnél van, hanem Jézusnál.