Ahogy múlik az idő Nigéria óta, egyre inkább foglalkoztat az, hogy miért volt az, hogy a Jóisten megadta nekem azt a nagy ajándékot, hogy részese lehettem egy missziónak. Mit adhattam és mit kaptam? Még csak néhány napja vagyok itthon, így talán a távolság nem is elegendő ahhoz, hogy lehessen látni a következményeket, de már kint tartózkodásom alatt is és azóta is folytonosan fogalmazódnak meg bennem dolgok, amiknek az elmélyítése még a jövő feladata lesz.

Könnyebb azzal kezdeni, hogy mit adhattam, mivel szerintem ez a lista rövidebb. Legfőképpen időt és figyelmet. Jórészt azt tettem, hogy jelen voltam azon emberek számára, akikkel találkoztunk. Ez lehet, hogy nem sok, de amikor állandóan csak rohanok, hogy Istenért dolgozzam, s közben valójában nem jut idő rá, aki az engem megszólító emberekben ott van, valahogy nem egészen jó az Istenért való munka. A beszélgetések vagy játékok mind ezt szolgálták, még akkor is, ha a nap végére rendszerint már nagyon elfáradtam, s inkább kicsit pihentem volna. De azokkal az emberekkel találkozni csak akkor lehetett, nem volt második esély.

Aztán vittem az anyagi segítségemet, a diákok támogatását, köztük az újakét, akiket úgy kezdtem el segíteni, hogy megismertem őket és megérintett a történetük. Odaadtam a nyitottságomat, mert nagyon sokszor én léptem oda emberekhez vagy éppen írtam rá atyákra. Ők azóta is írnak, annyira hálásak a kezdeményezésért. Szóval ilyen kis apró dolgok…

Az a lista, amit Nigériában kaptam, sokkal hosszabb, s tudom, hogy nem is látok most még mindent, amit fel kellene sorolni. Tegnap megkérdezték, hogy mi volt az az egy dolog, ami a legjobban tetszett. Nem is nagyon kellett gondolkodni rajta: az emberek. Azok, akik bár óriási szegénységben élnek, mégis a szívüket kiteszik a vendégért; akik a szenvedéseik ellenére mosolyognak; akiknek minden rossz tapasztalatuk ellenére csodálatos a hitük; akik örülnek a találkozásoknak, az éneknek, a tanításnak, a kedvességnek, az életnek. Akik nem folytonosan panaszkodnak, hanem megtalálják a jót; nem butuska pozitív gondolkodásként, hanem az isteni gondviselés jeleként. Akik hálásak a legkisebb jóért és az egekig magasztalnak érte. Mert látják benned Isten küldöttét és az ő működésének nyomát. Sok embert megismertem, akik már hiányoznak. De örülök, hogy írnak, s kapcsolatban szeretnének maradni velem. Remélem, hogy még hosszú távon is sikerül.

Szépek voltak a liturgiák. Bár hosszúak is, de mégis kétségtelen, hogy a szívük benne van. S éppen ez a liturgia: élet. Az egész életünk liturgiává kell, hogy váljon. Amikor a puszta létezésünk az Isten dicséretét zengi. Ezeknek az embereknek az imádsága is olyan, mint az életük. Nem feltételezik a rosszat még Istenről sem. A bajaikért sem őt okolják, inkább a segítségét és a jelenlétét kérik.

Láttam elhivatott atyákat, akik szó szerint éjjel-nappal dolgoznak: iskolát építenek, próbálják a tanárok érét előteremteni, diákoknak támogatást szerezni, az iskola tetejét rendbetenni, híveiket meglátogatni. S közben maguk is szenvednek a szegénységtől és a híveik tragédiáitól. De tudják, ha ők nem tudnak reményt adni, akkor senki nem fog tudni. Így hát teszik a dolgukat, még ha parányi cseppnek is tűnik egy nagy óceánban az, amit csinálnak.

S persze látom a felelősséget, amely rajtunk van, akik többet kaptunk. Bár mi is szeretünk panaszkodni, látva a nigériai emberek szenvedését, egyszerűen átértékelődik minden. Ezt nem lehet az internetről megtanulni, a bőrödön kell érezni: a tiszta víz hiányát, az étel hiányát, az emberek betegségét, tragikus történeteit. S ez garantáltan nem hagy megérintetlenül. Meg akarod menteni az összes szembejövőt. De persze ezt nem lehet. Teszel, amennyit bírsz, adsz, amennyit tudsz. De adni kell. A saját szememmel látni, hogy hogyan menti meg az iskolába járás egy gyerek életét, megerősített abban, hogy az Afréka Alapítvány ösztöndíj-programját propagálni kell. Havi 5000 Ft szó szerint megmenti egy gyerek életét. S mennyi butaságra elszórunk havonta ötezer forintnál sokkal többet. Ha mindenki csak egy gyerek taníttatását vállalná, az hány ezer, tízezer, százezer vagy akár sok millió életet változtathatná meg. De most is lesz, aki ellenáll. Meg lesz olyan is, aki megérzi Jézus hívását a jócselekedetre. S elkezdenek megváltozni az életek. Először csak néhány, aztán rengeteg. Újra hívok hát mindenkit, hogy támogasson valakit, akinek kevesebbje van, mint neki. Lehet ez a szomszéd, vagy Magyarországon valaki vagy akár egy nigériai diák. De felelősségünk, hogy megosszuk javainkat azokkal akiknek kevesebbje van vagy éppen semmije sincs. Szóval az anyagiakhoz való hozzáállást erősen alakít egy nigériai út.

Folyt. köv.