Nézem az ételeinket: mennyi van belőle. S milyen sokféle. Amikor Onitsha-ban minden étkezésre csak rizs és zöldség volt, vagy hal és tojás, mit nem adtam volna ezekért. De most már nem kell. Nem számít. Nem fontos. Valami kevés étel elég. S az sem esik igazán jól. Miért van nekünk ennyi és ennyiféle, nekik pedig alig valami? Hogy lehet, hogy emberek ma éhen halnak, mások meg kidobják az ételt a szemétbe?

Eszembe jutott a kisfiú Onitsha-ban, aki délután 4 körül mondta, hogy még aznap nem evett. Nem volt nálam semmi: sem pénz, sem étel. Játszani tudtunk, hogy legalább ne gondoljon az éhségére. Talán azért este otthon evett. Korábban elmondta, hogy mennyire szereti a sült csirkét. Utoljára karácsonykor evett, mert náluk az csak akkor van. Idehaza meg a kukát etetjük a sült csirkével.

Szóval az étel az egyik lényeges pont, ami jött velem Nigériából. Meg ezek a történetek. Gondolkodom, hogy vajon pár hónap múlva is eszembe fog-e ez jutni, amikor ezt-azt szívesen megennék. Remélem. Ez lesz a kegyelem.