Mt 14,22-33

Péternek a háborgó tengerre való kilépése arra emlékeztet bennünket, hogy hitünknek olykor ki kell lépnie a csónakból. Hátra kell hagynia a biztonságosat és a megszokottat, s bele kell vetnie magát valamibe, ami nála sokkal nagyobb. Jézus azért kéri ezt, hogy megmutathassuk neki a hitünket. Egyfajta bizonyítékul szolgál, hogy valóban hiszünk benne.

Ezzel az érveléssel az a baj, hogy nem Jézus kéri Pétertől, hogy lépjen ki a csónakból. Ez Péter ötlete. Ő akarja ezt annak igazolásául, hogy valóban Jézus van ott. Jézus csak beleegyezik, amikor Péter ezt kitalálja. A helyzet sokkal inkább azt tükrözi, hogy hogyan reagálnak az apostolok Jézus jelenlétére. Egyikük sem biztos abban, hogy Jézus az, még kísértetet is kiáltanak, s Jézus jelenlétének e bizonytalansága kétféle választ szül bennük: Péter válaszát és a többi apostol válaszát.

A többi apostol nem csinál semmit. Retteg, kiáltozik, de maga nem mozdul. Talán azt gondolják, hogy ha tényleg Jézus az, akkor jöjjön és bizonyítsa be. Szálljon be a csónakba, hogy biztosan tudják, igazolja magát ő. De amikor látják, hogy Péter más választ akar adni, biztosan elkezdtek szakérteni: mit és miért kellene Péternek tennie, hogy őrültség kilépni a csónakból, hogy mit akar ezzel bizonyítani, hogy gondoljon a családjára. Majd amikor elkezd süllyedni, azt a helyzetet szakértik: hogyan maradjon a víz felszínén, mit kellene Jézusnak tennie… Az apostolok nem jutnak tovább az okoskodásnál, az értelmi megfontolásnál. Pontosan tudják, hogy kinek mit kellene tennie, de ők maguk nem tesznek semmit. Mennyire megkísért bennünket is az egyházban ez a gondolkodásmód. A semmittevés biztonságából kritizáljuk azokat, akik valamit tesznek. Miért így csinálja, miért nem úgy? Aki semmit nem csinál, az könnyen kritizál, mivel az ő semmittevésén nem lehet fogást találni. Ha pedig a semmittevését éri szó, majd keres gyorsan valami sablonos kifogást. Bár aki éli az evangéliumot, az nem a lusták kritizálásával fog foglalkozni.

A másik válasz Péteré: ő látszólag őrültségre készül. Emberi értelem számára lehetetlen, sőt veszélyes, amit csinál. Jézus mégis jóváhagyja tervét, így áldás kerül rá. Péter tehát tesz is valamit a nehéz helyzetben, nem csak okoskodik. Bizonyságot akar arról, hogy valóban Jézus van ott, s érte a veszélyt is vállalja. Persze elgyengül, de ez is azért történhetett meg ilyen látványosan, mert mert cselekedni. A többiek hite sem volt erősebb, csak az nem mutatkozott meg ennyire látványosan. Mire a történet véget ér, Péternek számtalan megtapasztalása lesz Jézusról: hogy képes csodát tenni vele, hogy megmenti őt, hogy felemel és megbocsát, hogy a legnagyobb veszedelemből is képes kimenteni, s legfőképpen megtapasztalja azt, hogy valóban Jézus az, aki ott várja őt.

A többi apostolnak mindezek a különleges megtapasztalások hiányozni fognak. Ők nem voltak bátrak, a nyugodt biztonságot választották. Kevesebbet is kaptak miatta. Nekik kimaradt a Jézussal való találkozás rendkívüli megtapasztalása. Talán erre kellene gondolnunk, amikor halogatjuk Jézus keresését vagy szolgálatát. Amikor megmaradunk a saját biztonságos kereteink között, s még Jézus kedvéért sem merünk abból kilépni; amikor csak a hívő közösségen belül merünk csak misszionálni. De ugyanez kell, hogy eszünkbe jusson, amikor kritizáljuk azokat, akik tesznek valamit Jézus ügyéért, míg mi a semmittevés vélt biztonságát élvezzük. Lehet, hogy Péter felelőtlennek tűnik a történetben, mégis ő volt az, aki Jézusért még a lehetetlennel is képes volt szembeszállni. S Jézussal még a lehetetlen is lehetségessé vált.