ApCsel 14,5-18

Könnyű lenne a mai szakaszban csak azt látni, hogy Pált és Barnabást Istenként akarják tisztelni. Óriási sikerük van és az emberek olyan tiszteletet adnának nekik, amelyet egyetlen embernek sem adtak. S könnyű lenne látni, hogy ebben a helyzetben nagyon egyszerű szerénynek mutatkozni: amikor a rajongók természetfeletti képességekkel ruházzák fel őket, s olyat tulajdonítanak nekik, ami nem is tőlük származik. Pált és Barnabást ez inkább rémülettel tölti el, mert nem akarják, hogy az ő munkálkodásuk nyomán zuhanjanak az emberek bálványimádásba. A dicséretük elhárítása nem csupán ál-alázat, valóban menekülni próbálnak előle. Pontosan tudják ők is, Jézus példáját is látva, hogy az ünneplő tömeg néhány nap múlva a halálukat is kívánhatja. De bölcsek annyira is, hogy nem felejtik el hogy éppen azért kellett idejönniük, mert más helyről elüldözték őket.

Szóval az üldöztetés és az elismerés egyszerre van jelen az életükben. Ha az egyiket nem kell munkájuk eredményének tekinteni, akkor a másikat sem. Csak az számít, hogy Jézus hogyan vélekedik a munkájuk felől. Az, hogy az emberek hogyan, csak másodlagos. Ezt azért képesek megtenni, mert a fókusz számukra egyedül Jézus. Nem emberek elismerését keresik, hanem Jézusét. Ezért mindegy számukra, hogy dicsérik vagy szidják őket, mert nem ők a fontosak. S ezért tudják az üldözést és kínzást elviselni, mert pontosan értik, hogy az nem annyira az ő személyükről szól, mint Jézus elutasításáról, s ő az, aki szenved bennük és velük. Az apostolok és a tanítványok elénk élik a keresztény hit igazi lényegét: Jézusra tekinteni bármi is történik.