Lk 11,37-41

A képmutató vallásosságba nagyon könnyű belecsúszni. Akár még úgy is, hogy jószándékkal indul el az ember, s komolyan meg szeretné tenni Isten akaratát. Aztán kiderül, hogy az nehezebb, mint ahogy eltervezte, s elkezd válogatni belőle: megtartja a könnyűeket, s ügyesen elkerüli a nehezebbeket. S még nagyobb baj, hogy úgy tesz, mintha az egész evangéliumot élné. Ezzel jobbnak mutatja magát, mint amilyen, és ezzel félrevezet másokat. De az is előfordulhat, hogy így szeretne valamilyen előnyt elérni, mégha csak a többiek dicséretéről is van szó.

Jézus mindig kemény szavakkal ítélte el az ilyen vallásosságot, mivel az nem az Istenről szól, hanem az emberről, aki Isten felhasználja a saját egójának fényezésére. Az ilyen emberből hiányzik Jézus alázata, ezért nem is fog tudni közel kerülni hozzá.

A zsidó vallási vezetők el voltak foglalva aprólékos vallási előírások betartásával és betartatásával, hogy közben elveszítették azt, mit Isten szeretne. Isten nélküli lett a vallásosságuk. Azt gondolták, hogy őt szolgálják, közben pedig saját magukat tették úrrá.

A hit alázata pontosan azt kívánja, hogy megengedjük Istennek, hogy Isten legyen, vagyis hogy mindig ő lehessen döntési helyzetben. Ő az, aki rámutat saját helyünkre és értékességünkre. Az, hogy övé az első hely, nem azt jelenti, hogy mi jelentéktelenek vagy értéktelenek vagyunk, hiszen értékességünket Jézus világosan megmutatta, amikor meghalt értünk. Azt jelenti, hogy úgy fogjuk tudni megtalálni a saját helyünket és értékünket, hogy az ő szerető tekintetével nézünk magunkra.