Mt 23,27-32

Bizonyos értelemben mindannyian képmutatók vagyunk: belső világunk különbözik attól, amit magunkról mutatunk. Sok gondolat kavarog bennünk, amit nem mondanánk el másnak. Vannak szokásaink, sőt bűneink, amelyeket szégyellünk, s mindent megteszünk, hogy ne derüljenek ki. Olykor a szándékaink sem elég jók és tiszták. Rossz véleménnyel vagyunk másokról és elítéljük őket. Rengeteg dolog van bennünk, ami nem összeegyeztethető a tanítvány életével.

Ennek a képmutatásnak van egy természetes vetülete, ami nem teszi bűnné. Az, hogy őrizzük a gondolatainkat, s csak megfontolás után mondjuk ki őket; az, hogy nem tárjuk ország-világ elé rossz szokásainkat, bizonyos értelemben mások védelmét is jelenti. Nem bántjuk vagy botránkoztatjuk őket. A lényeg azonban az, hogy fő célunk nem az kell, hogy legyen, hogy félrevezessük az embereket, hogy jobbnak tartsanak bennünket, mint amilyenek vagyunk; hogy meg nem érdemelt dicséretet söpörjünk be. Ez lenne az igazi képmutatás. Ha gyengék és esendők is vagyunk, de teljes erőnkből törekszünk arra, hogy jó tanítványok legyünk, akkor nem képmutatók vagyunk, hanem Jézus jó tanítványai. Még akkor is, ha a tetteink nem mindig azt tükrözik, mint amit mondunk, de nem becsapásból, hanem gyengeségből. Isten látja a szívünket és ismeri szándékainkat. Ő pontosan tudja, hogy milyenek vagyunk, őt nem lehet becsapni, ezért tud ő a leghatékonyabb és legkitartóbb segítőnk lenni.