Ez 18,21-28; Mt 5,20-26

Isten számára nem csupán a tetteink fontosak, hanem a belső lelki világunk is. Bár a jó cselekedetek értékesek, fakadhatnak képmutatásból, történhetnek véletlenül, s érezzük hogy ezek teljesen más kategóriába esnek, mint azok amelyeket önzetlenül hajtottunk végre. A rossztól való elfordulás és az Istenhez való visszatérés, vagyis a megtérés egész életünkön keresztül tartó feladat. A helyes belső hozzáállás kialakítása meghatározza Istennel való kapcsolatunkat is. Az, hogy ne fáradjak bele a megtérésbe, hogy mindig visszatérjek Istenhez egy értelmi döntés, ami az én elhatározásomtól függ.

Amikor Jézus arról beszél, hogy ha haragban vagyunk valakivel, akkor még a felajánlandó adományt is ott kell hagyni, s először kibékülni a másikkal, az azt mutatja, hogy megromlott kapcsolataink olyan hatással vannak a lelki világunkra, hogy azok már lehetetlenné teszik az áldozat bemutatását. Tönkreteszi az áldozatot az én haragvó, Istentől eltávolodott lelkem. Ahogyan az áldozatbemutatás sem elsősorban Istennek fontos, ugyanúgy a lelkem békéje sem elsősorban Isten miatt fontos, hanem saját magam miatt, hogy az az ember lehessek akinek Isten megalkotott. Ehhez pedig szükséges mindannak hátrahagyása ami Isten tervében nem szerepelt. Ilyenek az önzés és a gőg, amelyek a legértékesebb felajánlásainkat is képesek tönkretenni.