Lk 9,43b-45

Amikor Jézus megjövendöli szenvedését, az apostolok rendszerint úgy tesznek, mintha semmit nem hallottak volna: nem reagálnak, nem válaszolnak, legfeljebb csodálkoznak néhány másodpercig, aztán minden megy tovább úgy, mint előtte. Jézus a rá váró és félelmet okozó szenvedések terhét osztja meg övéivel, hogy félelme ezáltal enyhüljön, a tanítványok pedig felkészülhessenek a félelmetes eseményre. De semmi sem alakul úgy, ahogyan bárki is – talán még Jézus is – elvárhatná. Az apostolok látszólagos közömbössége nem enyhíti Jézus fájdalmát, s az apostolok felkészítése a közelgő eseményekre sem éri el célját.

A másik ember panasza, fájdalmának elviselése nem feltétlenül azért hagyja közömbösen az emberek jelentősé részét, mert nem érdekli őket barátjuk szenvedése, hanem azért, mert nem tudnak vele mit kezdeni. Az az érzésük, hogy nem tudják azt megváltoztatni, sem enyhíteni, ezrét minden próbálkozás hiábavaló. Inkább megvédik magukat annak szégyenétől, hogy ügyetlenkedésükkel még nagyobb bajt okozzanak, vagy csődöt mondva segítségükkel, kínos helyzetbe kerüljenek.

Milyen jó, hogy Jézus nem így gondolkodik! Bár az ő fájdalmával nem akartak együttérezni, ő mégis az, aki a leginkább együtt tud érezni a mi fájdalmunkkal. Ő igazi ember, amilyennek nekünk is lennünk kellene. Olyan, aki együttérez velünk, s még a saját érzéseit is értünk éli meg.