ApCsel 4,32-37

Az ApCsel nagyon szépeket mond a jeruzsálemi egyház életéről. Amikor azt látjuk, hogy a tanítványok milyen mélységben élték meg a hitüket, akkor mi is valami hasonlóra vágyunk. Egy volt a szívük-lelkük, közös volt a vagyonuk, osztoztak mindenben, amijük volt. Érezzük, hogy de jó is lenne egy olyan közösségben élni, ahol a tagok testvérként viszonyulnak egymáshoz. Ez a fajta közösség az Úr és az egyes keresztények együttműködésének gyümölcse. Komolyan vették az evangéliumot nemcsak elméletben, hanem a tetteiket is áthatotta nap mint nap. Az életüket meghatározó legfontosabb irányelvé vált. Nem a maguk módján akartak keresztények lenni, hanem Krisztus módján. Őt keresték mindenhol, a másik emberben, a körülményekben és az eseményekben. Ezért voltak képesek önmaguk elé helyezni másokat, mert megtalálták bennük Jézust, sőt fontosabbnak tartották mint saját magukat. A testvéri közösség így tud kialakulni. Biztosan voltak közöttük is kevésbé lelkesek, kételkedők vagy csak névleg keresztények, de a hívők hite még őket is tudta hordozni annyira, hogy nem mérgezték meg a közösséget, hanem az ellen tudott állni mindenféle külső és belső veszélynek.

Amíg elkötelezett és önzetlen tanítványok léteznek, ez a fajta közösség élni fog. De ahol előbbre kerül az önzés, ott megszűnik a testvériség. A jézusi közösség építése velem kezdődik. Nem a másiktól kell várni, főleg elvárni, hanem elkezdeni élni az evangéliumot radikális módon. S Jézus jelenvalóvá válik, s ő kezdi el művelni nagy csodáit értünk.