Jn 20,19-31

Nem, Tamás nem volt hitetlen, csak szeretett volna biztosra menni. Csak szerette volna, ha ő sem marad le a többiek mögött. Csak nem akart feleslegesen lelkesedni, nehogy aztán csalódnia kelljen. Csak szeretett volna ő is újra belenézni abba a szempárba, amely teljesen felforgatta az életét. Végül is ki ne szeretne bizonyítékot kapni Jézustól arra, hogy létezik, hogy látja őt, hogy szereti őt, hogy hallja az imádságait, hogy jelen lesz egész életében? Még imádkozunk is ezért. Vagyis mi sem teszünk mást, mint amit Tamás tett. Ilyenek vagyunk.

Emberségünkhöz hozzátartozik az, hogy tele vagyunk kérdésekkel és kételyekkel és egész életünkön keresztül keressük rájuk a válaszokat. Milyen szép ahogy Jézus gyakorlatilag belemegy Tamás játékába, eljön miatta, megmutatja a sebeit és nem megszidja Tamást, hanem újra meghívja őt a hitre. S ez a gesztus annyira mélyen beivódik Tamásba, hogy utána már nem fog habozni elindulni messze, s kitartani egészen a vértanú halálig. Tamás valódi választ akart kapni és nem a saját előfeltételezéseit igazolni. Nyitott volt arra, hogy megkeresse az igazságot bármi is legyen az, s az igazság – maga Jézus – beleivódott, élete személyiségei és döntése részévé vált. Onnantól kezdve már nem is volt kétséges számára hogy az élete Jézushoz tartozik.

A saját kételyeink és sötét időszakaink idején Jézus ott van, belép az életünkbe, megszólít minket, belemegy a játékunkba és felmutatja az igazságot. Az pedig ha megengedjük bennünket is átjár, átalakít és megerősít egészen a végsőkig.